Írásaim

Testvérharcok

„Add vissza azonnal, az az enyém! Anya, már megint elvette! Légy szíves, szólj rá! Annyira utállak! Soha többé nem játszom veled!” Az olvasók többségének bizonyára ismerősen csengenek a fenti mondatok, hiszen ahol egynél több gyerek nevelkedik egy családban, óhatatlanul előfordulnak hasonló perpatvarok. A kérdés az, hogy hol a határ: meddig tekinthetjük a testvérek közötti konfliktusokat elfogadhatónak, illetve mikor kell arra gondolnunk, hogy valami nagyon elcsúszott ezen a téren, ezért tennünk kell valamit. 
A válasz erre a kérdésre sem egyszerű, hiszen ahány család, majdnem annyiféle a benne élők vérmérséklete, tűréshatára, és mások az elfogadható viselkedés kritériumai. Elöljáróban fontos leszögezni, hogy nincs olyan család, ahol a gyerekek ne kerülnének legalább időnként összetűzésbe egymással, ne lennének nézeteltéréseik, ne ütköznének az érdekeik. Ha olyan szülői beszámolót hallunk, amely ezt kétségbe vonná, azt biztos, hogy fenntartásokkal kell kezelnünk. Talán az ikrek – és esetenként a minimális korkülönbséggel született testvérek – között ritkábbak a konfliktusok. Ez egyrészt a szoros kötődéssel, másrészt a rivalizálás jóval alacsonyabb fokával magyarázható. Ők ugyanis születésüktől fogva tapasztalják, hogy a szülők törődése megoszlik kettejük között, ezért nem jellemző, hogy féltékenyek lennének a másikra. Nem akarják minduntalan magukra irányítani a felnőtt figyelmét, hiszen rajtuk kívül egymásra is támaszkodhatnak. 
 
Hagyjuk az „egyenlősdit”! 
Ezzel szemben ha legalább két-három év korkülönbség van a testvérek között, sokkal könnyebben megbomlik az összhang, és gyakori a szülők figyelméért vívott harc. A csemeték hajlamosak méregetni, ki mit kap, ki mellé állnak a felnőttek egy-egy vita kapcsán. Ha a szülő mindig igyekszik igazságot szolgáltatni, és hangsúlyozza az „egyenlősdit” (például azzal, hogy mindig egyforma ajándékokat vesz), csak azt éri el, hogy a gyerekei egyre érzékenyebben fognak reagálni, és még inkább kiéleződnek a konfliktusok.
Különböző gyerekekhez ugyanis nem lehet teljesen azonos módon viszonyulni, de nem is kell. Nem egyformán kell szeretni őket, hanem mindegyiket a maga módján, a saját szeretetnyelvén – ahogyan Gary Chapman is írja a Gyerekekre hangolva című könyvében.
Apropó: kell. Sokszor elhangzik a szülők szájából, hogy „a testvéredet szeretned kell”. Nos, a szeretet nem olyasmi, amit meg lehet követelni. Normális családi viszonyok között a testvéri kötődés magától kialakul anélkül, hogy ezt hangsúlyozni kellene. Sőt ha valaki folyton ezzel a követeléssel találja szemben magát, könnyen lehet, hogy a viselkedése az ellenkezőjére fordul. A szeretetet ne követeljük meg tehát, fogadjuk el, ha aktuálisan „utálják” egymást, hiszen tudjuk, hogy néha elég pár perc, hogy elfelejtsék a sérelmeiket, és újra önfeledten játsszanak együtt. 
 
 
Beavatkozzunk vagy ne? 
Mikor kell beavatkozni a testvérek közötti csatába? – kérdezik gyakran a szülők. Véleményem szerint jó, ha csemetéink megszokják, hogy maguk rendezzék a konfliktusaikat, és nem szaladnak a szülőhöz, hogy ő tegyen igazságot közöttük. Érdemes egészen kicsi kortól arra nevelnünk a gyerekeinket, hogy próbáljanak egyezségre jutni. Csak akkor avatkozzunk be, ha elharapóznak az indulatok (megütik egymást, vagy csúnyán beszélnek egymással). A célunk nem az, hogy ne legyenek viták közöttük – különösen nem annak árán, hogy az egyik gyerek uralkodni kezd a másik fölött, aki így mindig enged. Ahogyan a házaspárok között, úgy a testvérek viszonylatában is az a jó, ha mindenki hangot adhat a véleményének, és van esély a kompromisszumra.
Persze így is gyakran előfordul, hogy a gyermekeinknek nem sikerül közös nevezőre jutniuk, és muszáj „döntőbíróvá” válnunk. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy az előbb említett szempontok szerint mintát tudjunk nyújtani arról, hogyan lehet értelmes vitát folytatni egymással. Ugyanakkor tegyük szóvá, ha valamelyikük átlépte az elfogadhatóság határát akár szóban, akár tettekben. Szükség esetén fegyelmezési céllal el is különíthetjük a civakodókat, amíg le nem nyugszanak a kedélyek. A bocsánatkérést ne erőltessük: ha nem belső indíttatásból hangzik el, nincs sok értelme. 
 
 
Ha muszáj lépni 
Abban az esetben, ha a testvérek közötti harcok nemcsak elvétve fordulnak elő, hanem elviselhetetlenné válnak, érdemes átgondolnunk, mi lehet ennek a hátterében. Talán valamelyik gyerekünk úgy érzi, hogy háttérbe szorul, nem kap elegendő figyelmet, s ezt ily módon próbálja kivívni magának? Esetleg van valami ki nem mondott feszültség, amely rendszeresen a testvérek vitájában tör a felszínre? Jó, ha vagyunk olyan viszonyban a gyerekeinkkel, hogy velük is tudunk őszintén beszélni ezekről, és ők meg merik osztani velünk az érzéseiket! Nagyon fontos, hogy mindig hallgassuk meg őket, és ne bagatellizáljuk el a témát! Ami nekünk semmiségnek tűnik, az számukra komoly fájdalom forrása lehet. Hallgassuk meg, fogadjuk el az érzéseiket, és ahelyett, hogy rögtön tanácsokat osztogatnánk, inkább abban segítsük őket, hogy maguk találjanak utat a problémák megoldásához. Jól jöhet ilyenkor egyfajta családi „kupaktanács” is, amikor mindenki elmondhatja, mit gondol, mit érez, és mit tudna tenni ő maga annak érdekében, hogy a kialakult helyzet megváltozzon. 
Szükség esetén ha a családon belül nem sikerül eredményre jutnunk, forduljunk bizalommal egy pszichológushoz, aki segítségünkre lehet a testvérharcok hátterének feltárásában és a konfliktusok rendezéséhez vezető út megtalálásában is.
 
 
 
Rácz Tímea
tanácsadó szakpszichológus
(tanacsadopszichologus.hu)