Írásaim

Ezen az oldalon a Family Családi és párkapcsolati magazinban megjelent írásaim olvashatók.

A várandósság olyan különleges állapot, amely folyamatos testi-lelki átalakulásokkal jár, ezáltal – minden szépsége mellett – igen megterhelő is a kismama számára. Éppen ezért nem árt, ha megtanulunk ráhangolódni a „ritmusára”.

Amikor az újszülött világra jön, szembe találja magát az élet árnyoldalaival: éhes, fázik, fáradt, kényelmetlenül érzi magát, sőt időnként fájdalmat él át. Az anyaméh biztonságot, oltalmat adó paradicsomi állapota után ez igen nagy változás, amelyhez valahogyan alkalmazkodnia kell.

Amikor elvállaltam, hogy a „hisztiről” írok ebbe a rovatba, egy kicsit gondolkodóba estem, hogyan is kezdjek hozzá. Ugyanis én nem szeretem ezt a szót. Sőt nem is igazán használom. Azért nem, mert úgy érzem, ezzel a kifejezéssel csak leminősítjük a gyereket ahelyett, hogy az okokat és a megoldásokat keresnénk a nehéz helyzetekben. „Mit fog szólni a néni, ha itt hisztizel?! „Nincs is semmi baja, ez csak hiszti.” „Fejezd be ezt a hisztit azonnal, vagy kapsz egy pofont, és akkor lesz miért hisztizned!” – És még sorolhatnánk, mi minden hangzik el a szülők szájából nap mint nap otthon, az óvodában, a játszótéren vagy a bevásárlóközpontban.

Vannak olyan gyerekek, akik egészen apró jelenségekre is érzékeny műszerként, azonnal reagálnak. Sokan csak kényeskedésnek, úri huncutságnak tartják, mások nevelési hibának tudják be a furcsaságaikat. A pszichológusok azonban azt mondják róluk: ők a szuperérzékenyek.

Mindnyájan ismerünk olyan szülőket, akik szinte rátelepednek a gyerekeikre: mintha át akarnák vállalni tőlük az élet megpróbáltatásait, folyamatosan az ellenőrzésük alatt tartják minden lépésüket az óvodától elkezdve akár egészen felnőttkorukig. Ők a „helikopterszülők”: úgy köröznek a csemetéik feje fölött, akár egy helikopter, miközben nem hagynak nekik teret és lehetőséget az önállósodásra.

„Holnap felmérőt írunk matekból” – mondja a harmadikos fiam. „Már megint?” – gondolom magamban, de hangosan nem mondom ki, nehogy csorba essen a tanító néni tekintélyén. Vajon mi célt szolgál ez az állandó számonkérés? – tűnődöm rajta, és közben már szinte reflexszerűen érzem a gyomromban a feszültséget. Még szerencse, hogy a nagyfiamat nem viselik meg különösebben a dolgozatok, de vajon minden gyerek így van ezzel?

Édesanyának lenni nem könnyű mesterség. Néha magam is úgy érzem, inkább művészet. Attól a perctől fogva, amikor megfogan az új élet, mérlegelnünk kell, döntéseket hoznunk, és viselnünk a felelősség hatalmas súlyát. Persze jó esetben van mellettünk egy társ, akivel megoszthatjuk ezeket a terheket, de ezzel együtt sincs könnyű dolgunk.

„Na, mi volt ma az iskolában?” – kérdezzük hazatérve nap mint nap a gyerekeinktől. A felelet többnyire attól függ, hogy a szülő milyen választ vár el. Az egyik gyerek rögtön rávágja, hogy hányast kapott, a másik viszont elkezdi mesélni, milyen finom volt az ebéd, vagy hogy milyen vicces dolog történt a szünetben. Lehet, hogy csak órák múlva jut eszébe, hogy mellesleg kapott valamilyen osztályzatot is.

Talán mi magunk is emlékszünk még arra, mit éreztünk, amikor az óvoda nagycsoportjában a közelgő iskolakezdésről hallottunk. Az izgalommal vegyes várakozásba ilyenkor sokszor némi szorongás is vegyül – gyerekben, szülőben egyaránt. 
Manapság egy kisgyermeknek a születése pillanatától teljesítenie kell. Csak az számíthat elismerésre, aki teljesíti mindazt, ami az életkora alapján elvárható tőle – sőt: az az igazi dicsőség, ha mindenkit megelőzve ér célba az élet valamely területén.
 

„Add vissza azonnal, az az enyém! Anya, már megint elvette! Légy szíves, szólj rá! Annyira utállak! Soha többé nem játszom veled!” Az olvasók többségének bizonyára ismerősen csengenek a fenti mondatok, hiszen ahol egynél több gyerek nevelkedik egy családban, óhatatlanul előfordulnak hasonló perpatvarok. A kérdés az, hogy hol a határ: meddig tekinthetjük a testvérek közötti konfliktusokat elfogadhatónak, illetve mikor kell arra gondolnunk, hogy valami nagyon elcsúszott ezen a téren, ezért tennünk kell valamit. 

Kisgyermekes szülők körében gyakran felmerülő és kifogyhatatlan témát szolgáltat a cumi: kell, nem kell, s ha már van, miként szabaduljunk meg tőle? 
A cumipártiak általában azzal érvelnek, hogy míg az ujjszopásról nem lehet egykönnyen leszoktatni a gyereket, addig a cumit el lehet „veszíteni”, vagy elviheti a „cica”, netán a „Mikulás”. Gyakran elhangzik az is, hogy az ujjszopástól előreálló fogai lesznek a gyereknek, ráadásul a kezével mindent összefogdos, így nem lehet sterilen tartani, mint a cumit.
 

  „Anya, ne menj el! Maradj még! Félek egyedül! Nem tudok elaludni…” Sok családban hangzanak el ehhez hasonló mondatok estéről estére visszatérően, akár hosszú éveken át. Az elkeseredett, kimerült szülők pedig praktikák tucatjait vetik be abban bízva, hogy lerövidülhet az ágyikó mellett eltöltendő idő. Ám úgy tűnik, hiába: gyermekük egyszerűen nem tud elaludni egyedül.

„Borsófőzelék lesz? Én is segíthetek a főzésben?” – kérdezi az 5 év körüli kisfiú. „Persze, ha szeretnéd, megcsinálhatod a habarást. Majd szólok, ha már az következik, addig még játszhatsz nyugodtan” – feleli az anyukája. De ő már nem akar mással foglalkozni, máris magára vesz egy kötényt, és a konyhában ülve várja, hogy segíthessen. Közben beszélgetnek, majd papírt, ceruzát vesz elő, rajzolni kezd és „leírja” a borsófőzelék receptjét. Az öccse is ott terem pár percen belül, ő is segíteni szeretne. Előkerül egy másik kötény, egy kis fazék és hozzá a legnagyobb fakanál. Máris készül a képzeletbeli leves, főzelék.

Amikor megszületünk, sokáig egyfajta szimbiózisban létezünk, teljesen egynek érezzük magunkat édesanyánkkal. Ebből az egységből csak lassan bontakozik ki az énünk, fokozatosan ráeszmélünk, hogy az anya rajtunk kívül van. Egy és két éves kor között kezd kialakulni az én-tudat, amikor a gyerek önmagát már megismeri a tükörben, de még egy ideig nem használja az „én” személyes névmást. Helyette a „baba”-szóval vagy a keresztnevén jelöli saját magát, mivel a többiektől ezt hallja.

Az ujjszopás a csecsemő természetes önnyugtató, örömszerző megnyilvánulása, amely születéstől kezdve megfigyelhető, sőt egyes esetekben ultrahanggal már az anyaméhben is látható.
A kisbaba mintegy pótmegoldásként veszi a szájába a kezét szopásigényének kielégítésére, amelynek mértékében igen nagy egyéni különbségek vannak. Az ujjszopás a baba segítségére van akkor is, ha pl. álmos, fáradt, várnia kell az ennivalóra vagy éppen a hasa fáj. Ez teljesen természetes megnyilvánulás tehát, amiről nem kell leszoktatnunk gyermekünket, sőt, örülhetünk annak, hogy képes önmaga megnyugtatására.

Amikor kisgyermekes szülők folytatnak eszmecserét egymás között, egyebek mellett hamar előkerül a szobatisztaság témája: ki, mikor, hogyan szoktatta bilire vagy wc-re a csemetéjét. Bár sok fórumon, sokan írtak már erről a kérdéskörről, úgy tűnik, a téma örök és kimeríthetetlen.

Bizonyára mindannyian jártunk már úgy, hogy valami oknál fogva nem tudtunk időben elaludni, vagy korábban kellett kelnünk a megszokottnál, és másnap emiatt szinte használhatatlanok voltunk. Kávé, tea ide vagy oda, semmi sem segít ilyenkor, az ember csak túl akar lenni ezeken a napokon, hogy aztán végre jól kialudhassa magát. Nos, hozzávetőleg ugyanezt érezheti az a kisgyermek is, aki nem alszik legalább tíz órát naponta.

Hazánkban az átlagos gyermekszám ma családonként 1,3 körül van. Ismeretségi körünkben is tapasztalhatjuk, amit a számadatok mutatnak: számos családban a szülők “csak” egy gyermeket terveznek, akik így egykeként nőnek fel, testvérek nélkül.

Ahogy Juhász Gyula megfogalmazta bölcsen: nem könnyű magunkat rávenni arra, hogy a hétköznapi mókuskerékből kiugorjunk egy-egy szusszanásnyi időre, de higgyék el, megéri! Az anyaság, a legnehezebb mesterség, 24 órás szolgálat annak minden szépségével és nehézségével együtt, ami néha igen megterhelő mind fizikailag, mind lelkileg.