Menu:

  • Főoldal
  • Bemutatkozom
  • Szolgáltatásaim
  • Írásaim
  • Kapcsolat
  • Árak
  • Partnerek
  •  
    " A boldogságnak nincs köze ranghoz és vagyonhoz: egyszerűen csak harmónia dolga."

    (Lao-ce)

     

     

    Ezen az oldalon a Family családi és párkapcsolati magazinban megjelent írásaim olvashatók.

     

    line

     

    Hideg zuhany vagy meleg ölelés?

    hiszti

    Mit kezdjünk a hisztivel?

    Amikor elvállaltam, hogy a "hisztiről" írok ebbe a rovatba, egy kicsit gondolkodóba estem, hogyan is kezdjek hozzá. Ugyanis én nem szeretem ezt a szót. Sőt nem is igazán használom. Azért nem, mert úgy érzem, ezzel a kifejezéssel csak leminősítjük a gyereket ahelyett, hogy az okokat és a megoldásokat keresnénk a nehéz helyzetekben. "Mit fog szólni a néni, ha itt hisztizel?! "Nincs is semmi baja, ez csak hiszti.""Fejezd be ezt a hisztit azonnal, vagy kapsz egy pofont, és akkor lesz miért hisztizned!" És még sorolhatnánk, mi minden hangzik el a szülők szájából nap mint nap otthon, az óvodában, a játszótéren vagy a bevásárlóközpontban.

    Mi is történik ilyenkor? Két-, két és fél éves korára a gyerekek többségében visszavonhatatlanul tudatosul, hogy ő az anyától különálló független lény, aki saját akarattal rendelkezik. Tapasztalatai során megéli, hogy képes hatással lenni a világra, és ezt az újonnan szerzett tudását szeretné megerősíteni. Ekkor jön el a család életébe a szülők számára erőt és türelmet próbáló dackorszak. A gyerek, miközben szárnyait bontogatja, újra és újra akadályokba ütközik: "Ezt ne csináld!" "Ehhez még túl kicsi vagy!" "Itt nem szabad szaladgálni!" " Most várnod kell!" stb.

    Korlátokra természetesen szükség van, hiszen meg kell védenünk a gyermekeinket a veszélyektől, és meg kell tanítanunk őket egy csomó dologra, amely a társas együttéléshez elengedhetetlen. Azonban a fejlődés velejárója, hogy a gyerekben tombolnak a feszültségek, ráadásul folyton-folyvást azzal kell szembesülnie, hogy bizonyos dolgokat nem szabad, másokat meg nem tud megcsinálni, mert még túl kicsi, és nem elég ügyes.

    A hajtépéstől a megnyugvásig

    Milyen koncentrációt és kézügyességet igényel például az építőkockák összerakása! Mire végre sikerül, a következő pillanatban szétesik. Ez aztán tényleg elviselhetetlenül bosszantó! A feszültségek nagyon különböző módon robbanhatnak ki a gyerekekből: az egyik a földre veti magát, a másik a játékot vágja a földhöz. Van, aki sikít, van, aki a saját haját tépi, van, aki a másét. A repertoár nagyon gazdag. A szülőkre általában erőteljes hatással vannak ezek a jelenetek, és azonnal reagálnak is, ki-ki a maga módján (a figyelemmegvonástól kezdve a hideg vízzel való lelocsoláson át egészen az elfenekelésig). Ezek persze legfeljebb pillanatnyilag oldják meg a helyzetet, de nem segítenek abban, hogy a gyerek megtanulja elviselni, illetve elfogadható formában kifejezni a rossz érzéseit.

    Persze nem könnyű a szülőnek sem: számtalan tanácsot kap úton-útfélen, mit kezdjen a "hisztivel". Azonban nem létezik olyan recept, amely minden gyerekre, illetve minden szituációban hatékony lenne. A lényeg, hogy a szülő bízzon önmagában, hiszen ő ismeri a legjobban a gyermekét, és többnyire ő van vele ilyenkor.

    A másik nagyon fontos dolog, hogy ne üssük el a problémát annyival, hogy hisztinek címkézzük, hanem próbáljuk meg megérteni a helyzetet: mi okoz most ekkora gondot gyermekünknek, és hogyan segíthetnénk neki? Persze van, amikor képtelenség kommunikálni a gyerekkel, mert például annyira sír, és meg sem hallja, amit mondunk. Ilyenkor segíthet, ha bevisszük a gyerekszobába (a kisebbeket berakhatjuk a rácsos ágyba is), és azt kérjük, hogy maradjon itt, amíg megnyugszik. Néhány gyerek magától is rájön erre (főleg kicsit nagyobb korában), és bevonul a szobájába, magára csapva az ajtót. Ebből is látszik, hogy ez nem büntetés, hanem fegyelmezés és segítség is egyben, hiszen a saját szoba, a saját ágy már önmagában is megnyugtató a gyerek számára. Ráadásul itt könnyen találhat valamit, amivel eltereli a figyelmét az előző problémáról. (Ellenben, ha mi próbálkozunk elterelő hadműveletekkel, könnyen ellenállásba ütközhetünk.)

    "Mondd azt, hogy a kutyafáját!"

    Azt a gyakran hangoztatott módszert, hogy ne vegyünk tudomást a gyerek kiborulásáról, nem javasolnám. Úgy gondolom, ezzel csak megerősítjük ezt a viselkedést, mert a gyerek tovább fog próbálkozni, esetleg egyre intenzívebb módon, hátha végre odafigyelnek rá.

    Fontos, hogy ne a gyereket utasítsuk el ("Ilyen hisztis gyerek nekem nem kell, ne is lássalak!"), hanem a konkrét viselkedést. Van olyan gyerek, akit úgy lehet ilyenkor megnyugtatni, ha a szülő átöleli, hiszen az anya (vagy apa) közelsége mindennél többet ér, és ráadásul ezzel azt is kifejezzük, hogy szeretjük és megértjük őt. Utána pedig lehet beszélni a problémáról, például ilyen formán: "Megértem, hogy most mérges vagy, mert nem játszhatsz azzal az autóval, de most a testvéred játszik vele. Később biztosan leteszi majd…"

    Rávezethetjük a gyereket arra is, hogyan fejezheti ki a rossz érzéseit anélkül, hogy önmagában vagy másban kárt tenne: "Lehetsz dühös, de akkor sem ütheted meg a másikat. Ha nagyon muszáj, inkább csapj egyet az asztalra, hátha akkor elszáll a mérged! Vagy mondd azt, hogy a kutyafáját!"

    A dackorszakot tehát nem lehet megúszni, így a szülőnek kell megtanulni együtt élni vele. Azonban nem mindegy, hogy milyen mintát mutat a gyermekének a türelemről, az érzelmek kezeléséről és mások érzelmeinek tiszteletben tartásáról, hiszen a tőle látott minta észrevétlenül és gyakran életre szólóan beépül gyermeke viselkedésébe, személyiségébe.

     

    line

     

    Hasztalan hajsza

    graduate

    Manapság egy kisgyermeknek a születése pillanatától teljesítenie kell. Csak az számíthat elismerésre, aki teljesíti mindazt, ami az életkora alapján elvárható tőle – sőt: az az igazi dicsőség, ha mindenkit megelőzve ér célba az élet valamely területén.

    Pedig a fejlődésben igen nagy egyéni különbségek lehetnek, hiszen hála Istennek nem vagyunk egyformák. Milyen unalmas is lenne az élet, ha minden azonos korú gyerek egyszerre állna fel, vagy egyszerre tanulna meg biciklizni! Minden gyerek egy külön kis világ a maga erősségeivel és gyengeségeivel együtt. Az egyik nagyon ügyesen mozog, de kevéssé kötik le a játékok, a másik kicsit lassabb, megfontoltabb, ám hosszan eljátszik valamivel.

    Nincs olyan gyerek, akire valami miatt ne lehetnének büszkék a szülei, nagyszülei. Mégis inkább azzal találkozunk, hogy aggódnak, sőt panaszkodnak, hogy ebben vagy abban le van maradva a társaihoz képest. Valójában ezek csak ritmusbeli eltérések, és – attól a kevés kivételtől eltekintve, amely a normális határokon kívül esik – a gyerekek "utolérik" egymást: például három-négy éves koruk körül mind megtanulnak beszélni, függetlenül attól, hogy mikor mondták ki az első szót, és milyen ütemben fejlődött a beszédük.

    Csak le ne maradjon!

    De vajon honnan ered a felnőttekben a türelmetlenség, a siettetés igénye? Úgy gondolom, ez a jelenség részben a felgyorsult élettempóval hozható összefüggésbe: folyton rohanunk, folyton késésben vagyunk mi magunk is, és úgy érezzük, a gyerekeinknek is iparkodniuk kell, ha nem akarnak lemaradni a versenyben.

    Azt is érdemes megfigyelni, hogy az a nő, aki korábban nagyon aktív életet élt, igen nehezen éli meg az anyává válást és az otthonmaradás időszakát. Sokan közülük ezután is folytatni szeretnék sűrű, programokkal teletűzdelt napirendjüket, nem figyelve arra, hogy ezzel jelentősen túlterhelik mind önmagukat, mind a kisbabájukat. Mások – tévesen – azt gondolják, akkor tesznek jót a gyerekükkel, ha rendszeresen fejlesztő foglalkozásokra cipelik őket. Mindeközben ugyanis a gyereknek elvész az a lehetősége, hogy a saját tempója és igénye szerint fedezze fel a világot.

    Pikler Emmi Mit tud már a baba? című (ma már csak antikváriumban fellelhető) könyvében arról ír, hogy a szülő azzal tudja leginkább segíteni gyermeke fejlődését, ha nem avatkozik bele: ha nem akarja siettetni, ám olyan körülményeket próbál teremteni számára, amelyek egyrészt biztonságot nyújtanak, másrészt ösztönzőek. Például nem adja a kezébe a játékokat, hanem lehetőséget teremt arra, hogy gyermeke maga fedezze fel őket egy játszószőnyegen.

    Bizalom és biztonság

    A mai ember értékrendjében a türelem és az elfogadás általában nem a legfontosabb értékek között szerepel. Ezzel szemben a teljesítmény, a versengés és a mások fölé kerekedés annál inkább. Amikor a szülő a gyermeke fejlődése miatt aggódik, valójában már arra gondol (még ha ez nem is tudatosodik benne), hogy vajon mire fogja vinni felnőttként. Ha már csecsemőként lemarad a többiektől, mi lesz vele később?

    A fejlődéspszichológusok azonban az évtizedeken át tartó kutatások alapján arra a megállapításra jutottak, hogy az egyéni eltérések nem befolyásolják sem a későbbi tanulmányi eredményeket, sem az életben való sikerességet. Egyáltalán nem biztos, hogy az a gyerek, amelyik hamarabb kezd beszélni, felnőttkorában jobban kommunikál majd.

    A legfontosabb, hogy a szülő bízni tudjon a saját gyerekében, hiszen ő látja, miként fejlődik nap mint nap. Mindamellett persze elengedhetetlen, hogy a gyerek érezze: a szülei értékelik teljesítményeit, mivel a fejlődés egyik fő húzóereje az az öröm, büszkeség, amelyet a szülő gyermeke felé sugároz.

    Egy kisgyerek egészséges fejlődéséhez leginkább az szükséges, hogy biztonságban érezze magát. Ehhez pedig az kell, hogy az anya bízzon önmagában és a gyermekében, képes legyen alkalmazkodni a tempójához, igényeihez, és kiegyensúlyozott, nyugodt légkört tudjon biztosítani számára.


    line

     

    Anya, hadd segítsek!

    cook

    - Borsófőzelék lesz? Én is segíthetek a főzésben? – kérdezi a nagyobbik fiam.

    - Persze, ha szeretnél. Megcsinálhatod a habarást. Majd szólok, ha már az következik, addig még játszhatsz nyugodtan – felelem neki.

    De ő már nem akar mással foglalkozni, máris magára vesz egy kötényt, és a konyhában ülve várja, hogy segíthessen. Közben beszélgetünk, de az is előfordul, hogy papírt, ceruzát vesz elő és rajzolni kezd, vagy "leírja" a borsófőzelék receptjét.

    Az öccse is ott terem pár percen belül, ő is segíteni szeretne. Előkerül egy másik kötény, egy kis fazék és hozzá a legnagyobb merőkanál. Máris készül a képzeletbeli leves, főzelék.

    Így zajlik ez sok családban, ahol óvodáskorú gyerekek vannak. A gyereknek ebben az életkorban is természetes igénye, hogy a szülő közelében legyen, és ha nem is érheti el, hogy az "hagyja a dagadt ruhát másra", legalább ott lehessen, amikor dolgozik. Részben innen ered a nagy segíteni akarás, másrészt a legtöbb gyereknek tényleg érdekes, izgalmas tevékenységnek tűnik bármilyen házimunka.

    Persze ezzel gyakran megnehezítik a dolgunkat, hiszen sokkal nehezebb úgy főzni, mosni, takarítani, hogy közben egy-két-három vagy akár még több gyerek sertepertél körülöttünk. Segíteni akarnak, de mi sokszor úgy érezzük, hátráltatnak bennünket. Valójában nem is olyan sok időbe és fáradtságba kerül, ha hagyjuk őket egy kicsit "segíteni". Gyakran elég néhány kavarás a fakanállal, és a szakácsos játék folytatódhat a konyhán kívül is, vagy átalakulhat valami egészen mássá, ahogy az lenni szokott.

    Rosszabbul járunk mi is, és természetesen a gyerek is, ha minduntalan elküldjük, hogy ne zavarjon a munkában. Ilyenkor úgy érezheti, hogy teher a számunkra, és hogy megbizonyosodjon az ellenkezőjéről, újra és újra próbálkozni fog, s minden eszközt felhasznál arra, hogy – félbehagyva a munkánkat – vele foglalkozzunk. Ez pedig egyenes út a kapkodáshoz, az odaégett rántáshoz és a kiabáláshoz.

    Persze nem könnyű mindig türelmesnek lenni, és van, amikor olyan dologba fogunk, amiben nem tud részt venni a gyerek, sőt, esetleg veszélyes lehet, ha a közelben marad (pl. erős vegyszerekkel dolgozunk, forró zsiradékban sütünk stb.). Ilyenkor jó, ha ezt elmagyarázzuk neki és megkérjük, hogy várjon türelmesen, amíg befejezzük a munkát.

    Az, hogy a gyereket bevonjuk a házimunkába – vagy legalábbis nem zárjuk ki teljesen belőle – hosszú távon nagyon fontos, és biztosan megtérülő "befektetés". Hiszen így észrevétlenül elsajátíthat egy sor hasznos dolgot. Már a 4-5 éves is megtanulhatja, milyen alapanyagokból főzünk, hogy rendszeresen le kell törölni a port, meg kell locsolni a virágokat stb. Ezek a munkák például éppen olyanok, amiket nyugodtan végezhetünk a gyerekekkel együtt. Persze csak akkor, ha ők is szeretnék. Erőltetni a munkában való részvételt ebben az életkorban fölösleges és veszélyes is, mert ezzel épp az ellenkező hatást érhetjük el.

    Az apák is nyugodtan bevonhatják a fiaikat a szerelésekbe, barkácsolásba. A szülő mintája, különösen, ha az egy közös tevékenység élményeként marad meg, életre szólóan befolyásolhatja a gyerek munkához való viszonyát. Jó megoldás a játékszerszámok, eszközök beszerzése, amelyekkel a gyerek nyugodtan "dolgozhat" mellettünk.

    A legtöbb családban sarkalatos probléma a rendrakás. A gyerek játszik, és ez óhatatlanul együtt jár kisebb-nagyobb rendetlenséggel. Véleményem szerint túlzott elvárás a szülők részéről, amikor azt kívánják meg a gyerektől, hogy mindig pakolja el azt, amivel már nem játszik. Gondoljunk arra, hogy mi felnőttek sem pakolunk el mindent, amire épp nincs szükségünk, sokszor előfordul, hogy ott marad az asztalon egy-egy könyv vagy újság. Az viszont elvárható, hogy a nap végén rendet rakjanak a gyerekek a szobájukban, természetesen a mi segítségünkkel. Ez akkor tud jól működni, ha nem parancsszóra, netán kiabálásra történik, hanem természetes részévé válik az esti programnak, és ha nem a büntetéstől való félelem veszi rá a gyereket a pakolásra, hanem inkább a szülő elismerő szava, és a szép rend látványa, ami idővel így belső igénnyé válhat.

    line

    Iskola a láthatáron

    school

    Talán mi magunk is emlékszünk még arra, mit éreztünk, amikor az óvoda nagycsoportjában a közelgő iskolakezdésről hallottunk. Az izgalommal vegyes várakozásba ilyenkor sokszor némi szorongás is vegyül – gyerekben, szülőben egyaránt.

    Az iskolába lépéssel valami egészen új kezdődik el. A nagycsoportos egyre gyakrabban hallja szüleitől és az óvónőktől, hogy "jövőre már iskolás leszel", meg hogy "az iskolában egyedül kell majd cipőt kötnöd, a ruhádat elpakolnod", és így tovább. Rosszabb esetben az is elhangzik, hogy "Vége lesz a jó világnak! Ott már nem csinálhatod, amihez kedved van, mert ott tanulni kell!". Sajnos így sok szülő már előre elveszi a gyerek kedvét az iskolától, és elültetheti benne a szorongás csíráit. Gyakran ilyenkor maga a szülő is szorong: vajon megállja-e majd a gyerek a helyét az iskolában? Képes lesz-e rendesen viselkedni, odafigyelni az órákon? Tudja-e majd megfelelően teljesíteni a feladatokat?

    Úgy gondolom, a szülőknek mérhetetlenül nagy a felelősségük ezen a téren is, hiszen a cél az lenne, hogy a gyermekünk ne félelemmel, szorongással gondoljon az iskolára, hanem egyfajta pozitív várakozással.

    Hogyan érhetjük ezt el? Beszélgethetünk vele arról, hogyan fog ott zajlani egy-egy nap, hogy lesznek a tanítási órák között szünetek, amikor ki lehet menni az udvarra játszani, és hogy csengetés jelzi majd az óra végét. Felkelthetjük az érdeklődését, ha azt mondjuk, hogy a tanító néni sok mindenről fog mesélni, lesznek izgalmas feladatok, és aki ügyes, kaphat piros pontot a füzetébe. Mondjuk el, hogy kap majd egy igazi iskolatáskát (amelyet jó, ha a gyerekkel együtt választunk ki), sok-sok tankönyve, füzete is lesz, és persze megtanul majd írni, olvasni.

    Anya, a fejlesztő pedagógus?

    A szülők többsége nagycsoportos korban (esetenként pedig még előbb) megveszi a gyerekének a különböző fejlesztő feladatlapokat, füzeteket, és elkezdődik az otthoni "feladatozás".

    Az iskolaérettség egyik alapvető feltétele valóban a feladattudat kialakulása. Épp ezért kötelező minden óvoda nagycsoportjában a foglalkozásokon való részvétel. Hazánkban az óvodák pedagógiai programja minden tekintetben figyelembe veszi az iskola elvárásait, és ennek megfelelően próbálják felkészíteni a nagycsoportos gyerekeket a zökkenőmentes tanévkezdésre.

    Az iskolaérettségi vizsgálatokon már az utolsó év őszén kiszűrik azokat a gyerekeket, akiknek speciális fejlesztésre van szükségük. A vizsgálatokon többek között nézik a beszédhangok tisztaságát, a beszédértést, -készséget, a rajzolás, ábrázolás fejlettségét, az általános tájékozottságot, az összefüggések megértését, a számolási készségeket és a figyelem fejlettségét. A felmérések eredményeiből egyértelműen kiderül, ki az, akivel külön foglalkozni kell, és az is, hogy milyen típusú fejlesztés(ek)re van az adott gyereknek szüksége. Jó esetben a szakembereket az óvoda – vagy a helyi nevelési tanácsadó – biztosítja, szükség esetén pedig magánúton is próbálkozhatunk. A lényeg az, hogy találjunk egy jó szakembert, akit a gyermekünk is elfogad, és mi is megbízunk benne.

    Bármennyire szívén viseli is egy szülő csemetéje fejlődését, nem szerencsés, ha ő akar a fejlesztő pedagógusa is lenni. Ennek ugyanis általában a szülő-gyerek kapcsolat látja a kárát, és rengeteg feszültséget okozhat a család életében, miközben a gyerek gyakran dacból sem hajlandó megfelelően teljesíteni. Ha a logopédus vagy más szakember ad házi feladatot otthonra, akkor természetesen a szülő együttműködésére is szükség van, de ez egészen más helyzet ahhoz képest, mint amikor a szülő saját elhatározásából akarja őt nap mint nap feladatokkal "nyüstölni".

    Különösen értelmetlen az ilyen hozzáállás akkor, ha a gyereknek nincs számottevő elmaradása, és az óvodában a foglalkozásokon ügyesen megoldja a feladatokat. Ilyenkor nyugodtan hagyhatjuk, hogy a szabad idejében kedve szerint játsszon, rajzoljon, mozogjon, hiszen ezek a tevékenységek önmagukban is fejlesztő hatásúak.

    Gondtalan készülődés

    Emellett a mindennapokban számtalan lehetőségünk adódik arra, hogy játékosan segítsük elő a gyermekünk fejlődését. Megkérhetjük, hogy mesélje el, mi történt vele az óvodában, mit látott a bábszínházban vagy a tévében. Játszhatunk társasjátékokat, barkochbát vagy "mit visz a kisvonat" játékot, és megszámolhatjuk, hogy például hány túrógombóc maradt, kigondolhatjuk, miként kellene elosztani, hogy mindenkinek egyenlően jusson.

    Persze időnként előkerülhet egy-egy feladatlap is, leginkább a gyerek választása szerint. Fontos, hogy mindig dicsérjük meg őt, ismerjük el az erőfeszítéseit azzal együtt, hogy megbeszéljük az esetleges hibákat is.

    Az óvodából elballagva, az utolsó nyári szünetben próbáljuk meg félretenni az aggodalmainkat, hagyjuk, hogy a gyermekeink élvezhessék a nyarat, a játékot, a mozgást, és élményekkel feltöltődve, szorongásoktól mentesen kezdhessék el az első iskolai évüket!

     

    Megosztás a Facebook-on