Írásaim

Hasztalan hajsza

Manapság egy kisgyermeknek a születése pillanatától teljesítenie kell. Csak az számíthat elismerésre, aki teljesíti mindazt, ami az életkora alapján elvárható tőle – sőt: az az igazi dicsőség, ha mindenkit megelőzve ér célba az élet valamely területén.
 
Pedig a fejlődésben igen nagy egyéni különbségek lehetnek, hiszen hála Istennek nem vagyunk egyformák. Milyen unalmas is lenne az élet, ha minden azonos korú gyerek egyszerre állna fel, vagy egyszerre tanulna meg biciklizni! Minden gyerek egy külön kis világ a maga erősségeivel és gyengeségeivel együtt. Az egyik nagyon ügyesen mozog, de kevéssé kötik le a játékok, a másik kicsit lassabb, megfontoltabb, ám hosszan eljátszik valamivel. 
Nincs olyan gyerek, akire valami miatt ne lehetnének büszkék a szülei, nagyszülei. Mégis inkább azzal találkozunk, hogy aggódnak, sőt panaszkodnak, hogy ebben vagy abban le van maradva a társaihoz képest. Valójában ezek csak ritmusbeli eltérések, és – attól a kevés kivételtől eltekintve, amely a normális határokon kívül esik – a gyerekek „utolérik” egymást: például három-négy éves koruk körül mind megtanulnak beszélni, függetlenül attól, hogy mikor mondták ki az első szót, és milyen ütemben fejlődött a beszédük.
 
 
Csak le ne maradjon!
 
De vajon honnan ered a felnőttekben a türelmetlenség, a siettetés igénye? Úgy gondolom, ez a jelenség részben a felgyorsult élettempóval hozható összefüggésbe: folyton rohanunk, folyton késésben vagyunk mi magunk is, és úgy érezzük, a gyerekeinknek is iparkodniuk kell, ha nem akarnak lemaradni a versenyben. 
Azt is érdemes megfigyelni, hogy az a nő, aki korábban nagyon aktív életet élt, igen nehezen éli meg az anyává válást és az otthonmaradás időszakát. Sokan közülük ezután is folytatni szeretnék sűrű, programokkal teletűzdelt napirendjüket, nem figyelve arra, hogy ezzel jelentősen túlterhelik mind önmagukat, mind a kisbabájukat. Mások – tévesen – azt gondolják, akkor tesznek jót a gyerekükkel, ha rendszeresen fejlesztő foglalkozásokra cipelik őket. Mindeközben ugyanis a gyereknek elvész az a lehetősége, hogy a saját tempója és igénye szerint fedezze fel a világot. 
Pikler Emmi Mit tud már a baba? című (ma már csak antikváriumban fellelhető) könyvében arról ír, hogy a szülő azzal tudja leginkább segíteni gyermeke fejlődését, ha nem avatkozik bele: ha nem akarja siettetni, ám olyan körülményeket próbál teremteni számára, amelyek egyrészt biztonságot nyújtanak, másrészt ösztönzőek. Például nem adja a kezébe a játékokat, hanem lehetőséget teremt arra, hogy gyermeke maga fedezze fel őket egy játszószőnyegen.
 
 
Bizalom és biztonság
 
A mai ember értékrendjében a türelem és az elfogadás általában nem a legfontosabb értékek között szerepel. Ezzel szemben a teljesítmény, a versengés és a mások fölé kerekedés annál inkább. Amikor a szülő a gyermeke fejlődése miatt aggódik, valójában már arra gondol (még ha ez nem is tudatosodik benne), hogy vajon mire fogja vinni felnőttként. Ha már csecsemőként lemarad a többiektől, mi lesz vele később?
A fejlődéspszichológusok azonban az évtizedeken át tartó kutatások alapján arra a megállapításra jutottak, hogy az egyéni eltérések nem befolyásolják sem a későbbi tanulmányi eredményeket, sem az életben való sikerességet. Egyáltalán nem biztos, hogy az a gyerek, amelyik hamarabb kezd beszélni, felnőttkorában jobban kommunikál majd.
A legfontosabb, hogy a szülő bízni tudjon a saját gyerekében, hiszen ő látja, miként fejlődött nap mint nap. Mindamellett persze elengedhetetlen, hogy a gyerek érezze: a szülei értékelik teljesítményeit, mivel a fejlődés egyik fő húzóereje az az öröm, büszkeség, amelyet a szülő felé sugároz.
A gyermek egészséges fejlődéséhez leginkább az szükséges, hogy biztonságban érezze magát. Ehhez pedig az kell, hogy az anya bízzon önmagában és a gyermekében, képes legyen alkalmazkodni a tempójához, igényeihez, és kiegyensúlyozott, nyugodt légkört tudjon biztosítani számára.
 
 
 
Rácz Tímea
tanácsadó szakpszichológus
(tanacsadopszichologus.hu)